Első hetem vége. Fáradt vagyok lelkileg, hibát hibára halmozok, egyre fogyó lelkesedéssel figyelek. Keményen hajtottam. Önmagamat motiválva, nem kell senkinek a biztatása. Mégsem felelek meg!

Az „Úr” gépszemei minden sarokból engem lesnek. Elég gyorsan dolgozom? Munkám elvárt módon végzem? Nem akarok üres lukakat látni a polcokon, dörög Isten hangja, közben az arra rendeltetettek szétlopják az árukészletet. Mindezért majd én is fizethetek.

Várom a hétvégét, amikor majd igazi életem élhetem.  Írók szavát hallgatom, elmerülök saját történetemben.  A virtuális papíron szaporodnak a szavak. A figurák lassan saját életet élnek. Az én időm gyorsan fogy, közelegnek a rémisztő reggelek.

Amikor megint minden perc számít. Óra csörög, felkelek, kávé a kezemben, agyam a fejem helyett még a zsebemben sem lelem.  Két nyeléssel leutálom a reggelit. Miért kell magam megtömnöm, mint egy libát, miért nem engedik a normálist, az emberit? Fogkefém megjáratom a számban, aztán fogom a kabátom, belerohanok az utca zajába.

Az üzletben minden ugyanúgy van. Figyelő gépszemek a sarkokban, vevők egymást taszigálva járulnak elém. Van-e még a szaloncukorba zselé? Ebből hány darab az elég? Merre van ez meg ez, mert kirakva nincs az biztos, talán a raktárban hentereg, nézzem csak meg! Rohanok, máris intézem az igényeket. Mucika, hozzál a vevőnek ilyeneket, mert három helyett csak egyet vett, süvít a pénztáros hangja át a tömegen. Megszólított, pedig elbújtam volna szívesen.

A polcomon egyre nagyobb űr tátong, figyelő gépszem a sarokban ráközelít, már látom, ahogy Isten keze a telefont emeli, már sorolom magamban dörgedelmeit: Nem akarok lukakat látni a sorokon! Robot módjára tolom polcra az árut, egyiket a másik után, kattog az árazógép, torz hangorkán a vásárlók zsivaja. Mondja csak kedveském akciós még a tortadara? Jó ez a terítő, az ágynemű nem fércmunka? Merre van a liszt, a cukor, a só? Közben egy kosár sarka miatt ledől az összes kisautó.

Lassan közelít az este, gyomrom jelzi, valamit már enne. Várj még arra barátom, polcomon egyre több a lyuk, előbb azt befoltozom, hogy „Isten szeme” meg ne lássa!

Hazafelé a hideg járdán körbevesz a csend. Lábaim szívem ritmusát verik, gondolataim kavalkádjából egy novella születik. Megint vagyok, aki vagyok, másnap reggelig.