Nálunk a tárgyak is megbecsült „élőlények”, hisszük, hogy van lelkük, s ha már így van, akkor szinte emberi bánásmódban kell, hogy részesüljenek. Az emberi méltósághoz pedig elengedhetetlen egy saját név.

Samu a hűtőink harmadik generációja, aki az Öreglány után következik a sorban. Öreglány nem annyira vén asszony, bár rég nem csitri, nevét előző munkaadója, Nagyi után kapta. Nagyi már nincs velünk, fentről figyeli földi ténykedéseink. Öreglány túl későn állt nála munkába, nem volt sok ideje kibontakoztatnia a képességeit.  Gazdaasszonya halála után szerencsére nem az újrahasznosítóban végezte, inkább korkedvezményes nyugdíjba küldték anyósomék. Kikapcsolva pihengetett évekig a megüresedett lakásban. Mintha érezték volna előre, hogy lesz ez még így se. Lett is. Mis First, az első közös szerzeményű, 19. századi nevelőnő jellemű hűtőszekrényünk váratlanul betegeskedni kezdett. Állapota rohamosan romlott, a diagnózis szerint menthetetlen állapotba került. Mély gyászba borultunk miatta, mert sok-sok éven át hűségesen szolgált nálunk, munkáját mindig maradéktalan precízséggel végezte. Szerényen, szinte észrevétlenül dolgozott a kezünk alá, soha nem panaszkodott a számtalan költözés miatt sem.  Kemény csaj volt, tiszteltük őt a kitartása miatt. Nem is volt szívünk megválni tőle, mivel kora ellenére modell alkata volt, úgy nézett ki, mint egy pályakezdő.  Műanyag és fém borítása kívül-belül hibátlan volt és fehér, ezért gyönyörűséges spájz lett belőle a Birtokon.

Öreglány is derekasan bírja az iramot, ám két helyen lenni egyszerre ő sem tud, ezért újra meghirdettük az állást. Tapasztalt fejvadászként jártuk az üzleteket és vizsgáztattuk a trendi újoncokat. Mindegyikük csodás bizonyítványokkal rendelkezett, de önéletrajzaik fizetési igény rovatába olyan összegeket írtak be, amelyek erősen túlzóak voltak a pénztárcánkban uralkodó helyzethez viszonyítva. Már-már lemondtunk arról, hogy megtaláljuk a tökéletes pályázót, amikor a közösségi oldalon megláttam őt. Egyik ismerősöm ajánlotta a figyelmembe, elfogadható összegért. A feltöltött portfóliója alapján minden tekintetben megfelelt az igényeimnek, egyetlen problémaként csak azt tudtam felhozni ellene, hogy már három éves, bár mint kiderült, ebből csak egyet töltött el munkával, s immáron két éve munkanélküli. Pontosan itt volt a bibi. Egyből előjött belőlem a hisztis, túl igényes munkaadó. Vajon mitől munkátlankodik már két éve? Miért nem dolgozik, mint a többi rendes hűtőszekrény? Biztosan hibádzik nála valami… Ilyesmi kínzó kérdések gyötörtek, ezért nem is csaptam le azonnal a jelöltre. Mondj igazat, akkor nem kellesz a kutyának sem, jutott az eszembe egy álmatlanul töltött éjszaka után. Velem is pontosan ezt csinálja minden HR-s, amikor elolvassa az önéletrajzaimat. Figyelmen kívül hagynak egy rohadt papír alapján, ami semmit nem árul el belőlem, csak annyit, hogy eddig mennyit dolgoztam és milyen iskolákba jártam. Ezek alapján viszont alig-alig  mérhető fel, hogy az ember megfelel-e arra a bizonyos pozícióra. Mert egy ember nem csak ennyi! Ennél jóval több! Én is vicsorogtam minden személyzetisre, akiket ugyan sohasem láttam, de utáltam, mert nem volt bennük annyi, hogy legalább öt percet szánjanak rám face to face.

Szóval én is leírtam szegény esélyest ostoba sztereotípiák miatt. Gyorsan mozgásba lendültem és jeleztem igényem az ismerősöm felé. Elkéstem. Mások is szemet vetettek már rá, előbb jelentkeztek nálam, tehát így jártam. Én marha! Minek töketlenkedtem el a dolgot! Most hogyan találok még egy, ilyen szerény igényű jelentkezőt a melóra? Mire beleéltem volna magam az önutálatba, írt az ismerősöm, hogy mégis enyém a hűtő, mert a többiek lemondták. Na, erre megint meginogtam lelkileg, hogy úristen, ez már visszavonhatatlan. Igent mondtam meggondolatlanul valamire, amit nem láttam, amiről nem tudok szinte semmit. Mi van, ha átvágnak? Mert ugye manapság az ember senkiben nem bízhat meg. Mi van, ha… Megint becsavartam magam zűrös gondolataimba. Mindegy, ha egyszer valamit megígértem, azt már nem szokásom visszavonni, mert engem még kötelez az adott szavam. Szombaton elindultunk tehát érte, szakember ismerősünk általi információkkal felvértezve. A felét nem tudtuk kivitelezni annak, amit ő javasolt, mivel a helyszínen nem volt áram. Az eladó srác viszont nem árasztott magából negatív energiát, szenzoraim nem jeleztek veszélyt, átverést, így az üzlet megköttetett.

Felcipeltük a végtelen magas emeletekre, majd beállítottuk a helyére, aztán a lányommal leültünk elé és hosszasan vizsgálgattuk.

– Szerinted milyen nemű? – kérdeztem a gyereket.

– Fiú. – vágta rá gondolkodás nélkül

– Az. Tutira fiú. – mondtam, mert én is pontosan ugyanezt gondoltam, így hát biztossá vált a hűtőszekrény nemi hovatartozása.

– Mi legyen a neve? – tettem fel a következő vizsgakérdést.

– Sam (angolosan ejtve: Szem). – szólt határozottan a lány.

– Hmmmm, azt hiszem illik hozzá – töprengtem el a hallottakon. – Samuel, Samuel Samsung (angolosan ejtve: Szemjuel ) – forgattam számban a nevet.

– Samuel Samsung, ezennel megkeresztellek és családunk tagjává avatlak! – kántáltam kenetteljesen a hűtőnek, aki jól láthatóan kihúzta magát.

– Rajtad a világ szeme! – szólt rá a gyerek – Ne kelljen csalódnunk benned! – tette hozzá szelíd fenyegetéssel.

– Így van. Kimostalak, nevet adtunk neked, befogadtunk az életünkbe, most eljött az ideje, hogy bizonyíts. – magyaráztam Samuelnek. Fogtam a vezetékét és áram alá helyeztem a gépet. Samuel, magyarosan Sámuel, vagy családiasan Samu, vidáman berregni kezdett, mintegy helyeselve mindarra, amit eddig hallott. Egyenletesen, megnyugtatóan búgott, finoman, halkan tette a dolgát.

– Megkereszteltük, s a névadó ünnepségen a Samuel Samsung nevet kapta, de úgy döntöttünk, hogy a családban legyen csak Samu – mondtam a páromnak, amikor felbukkant a konyhaajtóban. Várakozóan figyeltük mindketten, a gyerek meg én, vajon ő mit szól mindehhez.

– Aha, rendben. – motyogta szórakozottan, és kifordult a konyhából, figyelmét teljesen lekötötte sürgős tennivalói egyike.

– Hát… – sóhajtottam fel félhangosan – azt hiszem nem fogékony az ilyesmikre.

– Most miért? Mondtam, hogy rendben – dünnyögött vissza az érintett, mire mi elvigyorogtuk magunkat a leányzóval.

Másnap reggel a párom készítette a kávét, míg én kornyadoztam mellette a reggelizőpultnál. Benyúlt a tejért Samu gyomrába.

– Szóval Samu… – morogta a bajusza alatt, és zord főnök pillantást vetett a szerkezetre – Jobban tetszik, mint a Szemjuel. – közölte enyhültebb stílusban, majd kezembe nyomta a bögrémet. Mosolyra húztam a szám. Samu abban a pillanatban vált teljes jogú családtaggá.